baszki bejegyzései 
Bravó, bravúr! John Williams zokogna
(Filmzenei Fesztivál John Williams tiszteletére, 2007. augusztus 4.)
Az, hogy John Williams koncert lesz Magyarországon, pontosabban: egy John Williams tiszteletére rendezett koncert, első hallásra talán nem különösebben izgalmas hír. Azonban hogy többek között a Star Wars, a Indiana Jones, a Superman, az E. T. - a földön kívüli, a Hegedűs a háztetőn, a Cápa, a Schindler listája, vagy a Reszkesssetek betörők filmek zenéjét élőben hallhatjuk, s közben nézhetjük, amint egy szimfonikus zenekar eljátssza ezeket egy széles gesztusokkal hadonászó karmesterrel az előtérben, az már egészen más.
Mert a negyvenötször Oscarra jelölt, és a díjat ötször el is nyerő, ezen kívül számos más kitüntetéssel (például húszszoros Grammy- és négyszeres Golden Globe-díjjal) rendelkező John Towner Williams azoknak a filmeknek a zeneszerzője, amely filmeken – túlzás nélkül – generációk nőttek fel, zenéinek többségét az is ismeri, aki életében nem látta a hozzájuk kapcsolódó filmet. Főként azért van ez így, mivel az idén februárban 75. életévét betöltő legendás mester leghíresebb és legsikerültebb munkái a legnagyobb rendezők, mint például Steven Spielberg varázslatos, világszerte ismert és körülrajongott mozijaihoz készülnek - immáron három évtizede. De, ha a filmek varázslatosak és sikeresek, akkor az nagyrészt John Williams érdeme is.
Az előbbiekből talán nyilvánvaló: kihagyhatatlan koncertnek ígérkezett.
A háttérmunkáért felelős Fivinvest kft-vel a sajtós belépőmért folytatott egy hónapos telefonos/emailes küzdelem után meglepő volt számomra, hogy a Budai Vár Oroszlános udvarában megrendezésre került eseményre bármiféle személyazonosságomat firtató kérdés nélkül beengedtek. A VIP (korábbi nevén: Bécsi) kapunál álló csinos szervező, miután megkérdeztem, hol lehet a sajtós jegyeket átvenni, előbb kis türelmet kért, amíg a főnöke meg nem érkezik a jegyekkel, majd miután a főnöke megérkezett, kezembe nyomott (a kialkudott egy helyett) három darab jegyet, amiből meghökkent arcomat látva, gyorsan visszavett kettőt.
Nem ez volt az egyetlen különös dolog aznap éjjel. A koncertre velem tartó barátaim tudósítottak arról, hogy az esemény – azóta gyakorlatilag elsötétített – internetes oldalán (www.filmzenefesztival.hu) kétfajta jegyet lehetett rendelni: az olcsóbbat (7000 Ft) és a drágábbat (10000 Ft). Mivel a rendezvényre az utolsó pillanatban is kisebb tömeg próbált bejutni, nem meglepő (valamiből a szervezőknek is élni kell), hogy sunyi/rafinált módon a drágább szektor a koncert napjára kétszeresére duzzadt. Sokan adtak ki feleslegesen 3000 forinttal többet.
Lehetne sorolni még hosszan, hogy mi nem úgy volt, ahogyan azt a szervezők ígérték (Például nem volt 16 méteres cápa sem csak egy maximum 3 méteres, szánalmas lézeres animáció), de csak néhányat említek. A rendezvény legbosszantóbb bakija kétségkívül a kivetítők voltak. A színpad két szélén hatalmas vásznakon dokumentumfilmes bejátszásokat láthattunk (hogy hogyan készültek a darabok, milyen rendezői instrukciók terelték az alkotást, és így tovább), ez önmagában még jó ötlet. Azonban mivel a vásznak éppen úgy voltak felfüggesztve, hogy a feliratokat (az interjúalanyok angol nyelvű mondatainak fordítását) egy átlagos méretű ember semmiképpen se láthassa, az angolul nem tudok hamar susmorgásba kezdtek, amitől az angolul tudók sem hallottak semmit a felvételekből. Na, ezt hívják sakk-mattnak.
A látványosnak beharangozott show-elemek ötlettelensége már nem dühítő, hanem egyenes nevetséges volt. Míg egyesekben az kelt visszatetszést, hogy Amerikában a hollywoodi közönség nem viselkedik komolyzenei koncerthez méltón és füttyel, tapssal, bekiabálással rajong a kedvenc filmzenéiért, addig – higgyék el – sokkal szomorúbb az, hogy Budapesten egy gálakoncerthez kiöltözött, értelmes, felnőtt közönségnek kellett a szervezők zeneszámok közti olcsó, üres, szellemtelen idétlenkedését figyelnie. A szinvonal még egy 5 éves gyereknek is alacsony lenne.
Néhányat megpróbálok leírni csak, hogy a nyájas olvasó is ízelítőt kaphasson belőlük. A Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekart vezénylő amúgy nem tehetségtelen, de kissé hiperaktív Stephen D’agostino a Csillagok háborúja melódiáinak felcsendülése előtt hirtelen a közönség felé fordult, a karmesteri pálcáját ide-oda lengetve hadonászott ádáz tekintettel, miközben lézerkard hangját imitálta valami szintetizátor. Vagy: valahonnan puskaropogás szól, a felpörgött karmester meglepődést és félelmet színlel, a zenekart otthagyva elmenekül, hogy egy Indiana Jones-nak öltözött fazon hozza vissza – lépésben vánszorgó lován –, miközben a zenekar Az elveszett frigyláda fosztogatóinak zenéjét húzza. Még szerencse, hogy nem volt jelen John Williams, biztosan kitört volna belőle a keserű zokogás és mennyire igaza lett volna: nem ezt érdemelte.
Ezek a kis intermezzo-k (még volt egy-kettő, azok is ilyenek), amelyek közül igyekeztem a két legszellemesebbet kiválasztani, teljesen feleslegesek voltak, csak elvonták a figyelmet a lényegről: a muzsikáról.
Ha a szervezőgárda keveset akar markolni és pusztán a lényegre, vagyis a zenére koncentrál, mindenképp jobban járt volna, de mi is. A sok gagyi gag és látványelem kiötlése helyett a zenekar tarthatott volna még egy-két próbát, építhettek volna egy tisztességes lelátót (ahová csak helyjeggyel lehet leülni, nem érkezési sorrendben közelharcot vívni a műanyag székekért), vehettek volna két jó hangfalat (egy jó kazettásmagnó lealázta volna a szimfonikus zenekar hangzásást), kezdhettek volna időben (nem fél óra csúszással), és a lacikonyhát is elfelejthették volna, mert az egy vurstlihoz igen, egy komolyzenei koncerthez nem dukál.
Bár a zenekarra, hangsúlyozom, ráfért volna még a próba, mert többször kapkodott, rohant, és sok volt a „vendég”hang, de amikor nem fogtak mellé, amikor nem csúsztak szét, és amikor a karmesterük sem bohóckodott magából kivetkezve, azokban a percekben valóban érzékelhettük a darabok zsenialitását. A Star Wars, az Indiana Jones, a Superman, az E. T. - a földön kívüli, a Hegedűs a háztetőn, a Jurassic Park, a Harmadik tipusú találkozások, a Cápa, a Schindler listája, a Reszkesssetek betörők, a Kapj el, ha tudsz, a Harry Potter filmzenéi vagy az 1984-es Los Angelesi Olimpiai Játékokra komponált darab (egy filmzenefesztiválon… na, mindegy) képesek voltak feledtetni a bosszantó körülményeket a közönséggel; a zenekarnak köszönhetően a botrány elmaradt.
Az ötletért a szervezőket mindenképp dicséret illeti, szinte lehetetlen elrontani egy ilyen ziccert. Bosszantó, hogy a Fivinvest Kft-nak sikerült a bravúr.
A beígért (és „természetesen” elmaradt) közös pezsgőzésről már nem is beszélve.
