Jack Bauer, Kossuth Lajos, no meg a bejglik

Fehér Bélát, úgy tűnik, kezdjük végre felfedezni. Épp ideje volt. Hogy miért? Mert jó! Az 1949-es születésű írónk eddig körülbelül egy tucat könyvet írt és jelentetett meg. Ő az a szerző, akinek a helye – mint Kemény István egyik Élet és Irodalomban közölt kritikájában kifejtette – az öt legjobb magyar író közt van, és az is megesett már, hogy ugyanazon lap hasábjain Esterházy Péter kollégája regénytrilógiájának címeit önszorgalomból, lelkesen felkiáltójellel látta el, amit szívesen bizonyítanék is, ha linkelhető lenne az újság. Viszont talán a kedves olvasó elhiszi nekem bemondásra is, ha máshol, egy másik írásában ezt olvashatjuk: „Fehér igazi író, abban az értelemben, hogy nem külső, akár esztétikai, akár etikai megfontolások mozgatják, illetve lehet, hogy azok mozgatják, mit tudom én, de amiben dolgozik, az - szőröstül-bőröstül - a nyelv.”

Jó-jó, de ha már a kedves olvasónál tartunk, ő mit reagál a Fehér-regényekre?

Már a második oldalon hangosan röhög például. Ami valljuk be, nagyon ritka. Hogy az egyszeri olvasó beleszeret egy íróba. Beleszeret, és nem bírja ki, hogy internetes fanklubot ne alapítson, hogy könyveiből eleve kettőt ne vásároljon, mert tudja, vagy elajándékozza majd őket, hogy másoknak is élmény legyen, vagy azért, mert tapasztalta már: barátai maguk kérik kölcsön a jó regényeket, hogy aztán örökre maguknál tartsák azokat. Nagy rejtély számomra, hogy bár kevesen ismerik Fehért, de ők annyira szeretik, ahogyan csak néhány kitüntetett nevet lehetséges – például Vonnegutot, Kinget, a magyarok közül Kosztolányit, Tar Sándort vagy épp Örkényt. Igazi ünnep tehát ez az új regény az író rajongóinak, annál is inkább, mert nyolc éve nem jelent meg Fehértől friss nagyepikai mű.

A Kossuthkifli meglepő közegben játszódik. Ha a meglepődést meg lehetne szokni, azt írnám, megszokhattuk már ezt. Hiszen Fehér eddigi regényeiben elvitt már minket szinte mindenhova az 1960-as évektől (Zöldvendéglő) kezdve a Rákóczi-szabadságharcon keresztül (Törökméz) a rendszerváltás korán át (Alszik a doki Betlehemben) egész a posztapokaliptikus jövőig (Triptichon). A Shakespeare-korabeli Londont, vagy a sötét középkort (Lecsó) éppúgy képes szemünk elé varázsolni, mint az 1900-as évek elejének Tusnádfürdőjét (Fültől fülig).

A most megjelent regény ideje 1849 tavasza, a helyszín pedig Magyarország, a dicsőséges tavaszi hadjáratok adják a cselekmény díszleteit. Nem tudom, Jókain kívül van-e regényírónk, aki ezt az amúgy regényért kiáltó időszakot megírta volna. A Kossuthkifli éppolyan hazafias kalandregény, mint amilyen nemzeti identitásunk egyik alapköve, a Kőszívű ember fiai. Úrhölgyek, huszárok élik meg az ostromállapotot, az olvasó elkíséri őket a Pozsonytól Debrecenig ívelő utazásra, amely kalanddal, titokkal, rejtéllyel, veszélyes küldetéssel teli. Igaz, ez a nagyszabású küldetés jelen esetben egy titokzatos sütemény, a „beugli” elszállítását jelenti, amely receptjét egykor egy Pironka nevű mágikus teremtény suttogta egy pozsonyi cukrászmester fülébe. Fehér Béla esze egyébként is folyton az evésen jár: gondoljunk a Lecsó című kisprózagyűjteményére, vagy a Cserna-Szabó Andrással közösen írt gasztronómiai kiskátéra, az Ede a levesben könyvre. A hősei a szabadságharc kellős közepén is folyton recepteket cserélgetnek.

Ez alapján talán már gyanítható, hogy a Kossuthkifliben a szabadságharc és a honszeretet nincs egészen komolyan véve. A történet azonban egy pillanatig sem súlytalan, gyakran egészen hamar elkomorul az elbeszélői hang. Egy Jókai-olvasó számára például az is meglepő lehet, hogy Fehér Béla regényében a lekaszabolt katonák lelkei látható, érzékelhető furcsa kreatúrák képében, gyenge szárnyaikon röppennek ki a halottból, majd halhólyag puhaságú testükkel szerencsétlenül megülnek egy közeli fán.

Akad még bőven mágikus elem a Kossuthkifli lapjain. Összeszámolni is nehéz, a szereplők hány kísértettel, mágikus ládikóval, csodakürttel, varázstollal találkoznak egy olyan világban, ahol jól megférnek egymással a huszárok, pékek, szerzetesek, grófok, temetkezési vállalkozók, magyar parasztok, orosz kémek, öreg szolgálók között a transzcendens, néhol hátborzongató, néhol groteszk tárgyak és események. De még Petrovics poéta, vagyis Petőfi Sándorunk, János vitéz és Ludas Matyi is cameózik egyet-egyet.

A regény hemzseg az olyan karakterektől, akikből egy is elég lenne a sikerhez. Mindjárt itt van a két Swappach: Amadé és apja, Ferdinánd. A fiatalabb egy hirtelen haragú, paranoiás huszárőrnagy és fanatikus Kossuth-hívő, igazi 19. századi Jack Bauer, aki bármikor bárkit lekaszabol, ha az a magyar szabadságharc ikonikus alakját a szájára veszi, vagy, ha a derék őrnagy kémet sejt az illetőben. Beszélgetőtársai hullnak, mint a legyek, elvégre akkor is öl, ha szeretett menyasszonyát, a szépséges Estillát illetik szerinte túl lelkes szavakkal. Ellenben apja, Swappach Ferdinánd tanácsos „tiszteletbeli közvádló”, aki császárhívő, neki „Kossuth körmös sátán”. Ferdinánd jellemét tekintve maga a megtestesült gonosz, egy végletesen gerinctelen és aljas öregember, aki temetkezési vállalkozókból álló besúgó hálózatot működtet, és saját fiát veszi üldözőbe egy gyászhintón, hogy könyörtelen gyilkosa legyen. De ott van a lányát, Estillát mindennél jobban szerető, örökösen apai szeretettől, aggódástól és a megfelelő lábbeli hiányától szenvedő vén cukrászmester, Vödric Demeter. Feltűnik még többek között a szomszédait katonai messzelátóval gukkerező púpos grófnő, Thalvizer Karolina és a postajárat hajtója, az amatőr vadászkürtös Batykó.

Fehér Béla kiváló, Monthy Pythonékat is megszégyenítő eleven humorral, Jókai-féle könnyed, olvasmányos, varázslatos nyelvezettel megfestett, tavaszias nagyregényét – így március idusán, de nem csak az évszak miatt! – időszerű volna minden magyar honlegénynek és honleánynak elolvasnia. Egy vekni kossuthkifli, esetleg diós vagy mákos beugli mellé bátran ajánlható.

Fehér Béla: Kossuthkifli, Magvető, Budapest, 2012, 336 oldal, 3490 Ft

„A nagysikerü Erőszakik alkotógárdájának filmje” – olvashatjuk mindenfelé A Guardistával, a legújabb függetlenfilmes fekete-komédiával kapcsolatban. Ebből annyi igaz, hogy említett kultmozi főszereplője, Brendan Gleeson valóban kivette a részét mindkét filmből.(ettől lehetne mondjuk a Szakács a pácban alkotógárdájának új filmje is), illetve ennek A Guardistának a gyártásvezetője Martin McDonagh, az Erőszakik írója és rendezője. Ez alkotógárdának azért még sovány.
Akárhogyis, A Guardista valóban olyan, mintha az Erőszakik kisöccse lenne, dacára annak, hogy a rendező-forgatókönyvíró az a John Michael McDonagh, aki történetesen A Guardista rendezőjének bátyja. Az összehasonlítást pedig John Michael sem akarja görcsösen elkerülni, és talán ha akarná, se tudná. Minden benne van az ő filmjében is, amit a testvérében is szerettünk. Írek, borongós idő, a politikai korrektség magasról leszarása, sok sör, még több drog, jócsaj kurvák, törpék, és jópár hulla.
Két dolog nincs: olyan igazán zseniális karakter, mint a bájosan agresszív, gyermekiségét és elveit vadállatsága ellenére is megőrző Harry és az őt zseniálisan hozó Ralph Fiennes, illetve hiányzik a szeretnivalóan bunkó, lelkiismeretfurdalástól gyötört Ray, és az őt életre keltő Colin Farrell, aki – túllépve a szépfiú szerepkörön – talán az Erőszakikkal lepte meg a nagyközönséget először azzal, hogy színészi alakításokra is képes.
Helyettük vannak mások, akiket egytől egyig mesteri, kipróbált karakterszínészek keltenek életre. Itt van mindjárt Gerry Boyle (Brendan Gleeson), az öregróka kisvárosi rendőr, aki drogozik, fegyverrel kereskedik, olykor kurvázik, béna alsógatyákban nyit ajtót, ordenáré mértékben rasszista, tetteti a hülyét, negyedik lett a szöuli olimpián (állítása szerint), és nem mellesleg van egy haldokló anyja (Fionnula Flanagan), akivel sosemvolt orgiákon viccelődnek, s aki piát csempésztet be a fiával az öregek otthonába. Van még meleg rendőr is, kit miután lelőnek, felbukkan a zöld kártyáért házasodó felesége, és van heroinista nyolc-tízéves forma biciklis kölyök kiskutyával, van nekromán fotós, és végezetül pedig van három félelmetes kokaincsempész, akik Nietzschéről, Thomas Dylanről és a Conan a barbárról csevegnek, de ha arról van szó, hátba lőnek bárkit. Közben pedig mindegyik ember. Az egyikük, Clive Cornell (Mark Strong) unja az egész drogkereskedő-bizniszt, az egyik jólsikerült jelenetben az általa épp lefizetni kívánt rendőrfőnököt fakad ki azon, mennyire kurvára nincs semmi értelme megkérdeznie a korrupt fakabátnak, hogy annyi pénz van-e a táskában, mint amiről szó volt, hiszen most ő le akarja fizetni, nem meglopni. A másik gyilkos meg haldoklása közben érzelmes monológba kezd a gyilkosának, majd megkéri, hogy ne cikizze már, mikor az viccből megkérdi, látja-e az alagút végén a fényt.
Ilyen az egész film (akárcsak az Erőszakik volt): vicceskedő, frappáns, önreflektív dialógusok, mindez a halál árnyékában.  Ami zavaró tud lenni, hogy eltérően a kistesó filmjétől, A Guardista nagyon erősen sablonokra épít (még ha reflektál is ezekre folyton), a karakterek hiába vannak egyénítve, hiába röpködnek remekül megírt dialógusok, azért ismerjük őket már. Ismerjük, ha más nem Tarantinótól, vagy a Halálos fegyverből, vagy Sergio Leonétól  (a kisvárosi rendőr és a nagyvárosi FBI-os, a fehér zsaru a néger zsaruval, a korrupt rendőrfőnök, a segítő biciklis srác, a művelt maffiózók, stb), így maga a történet sem sok meglepetést tartogat. De azért előbb-utóbb elkezdünk gyanakodni, hogy ez talán itt mindegy is. Az egyik jelenetben még egy javarészt szokásos, meglehetősen klisés nyomozást, avagy annak közepesen jó, erős paródiáját látjuk, avagy viccesen őrült gengsztereket, a másikban meg már egy haldokló anya Dosztojevszkijről és Gogolról hülyéskedik a fiával.
Egyre jobban összeszűkölő szemmel nézünk és ha már gyanakszunk, talán rájövünk, hogy ez a Mcdonagh is talán mégiscsak mestere szakmájának, nem csak a testvére. Hogy pontosan tudja ő, mit miért csinál. Ami Martinnek például a Nicholas Roeg-féle Ne nézz vissza! című horrorklasszikus volt és az azzal való állandó játék, az Jean Michaelnek a kisvárosi rendőr nyomozásának spagetti westerneket idéző kliséje. Semmi nincs véletlenül a forgatókönyvben. Helyére kerül, hogy a borongós zöld szigeten játszódó sztori alatt miért latin zene szól, mi a lényeges a vásznon és mi kevésbé az, sőt, még arra is fény derülhet, ha jobban belegondolunk, hogy az első hulla mögé miért került az 5 és ˝.. Mármint ha nem hiszünk a pszicho-, avagy szociopata gyilkosnak, miszerint „csak úgy”. (Ne higgyünk, hiszen a Mcdonagh-fivérek által nyilván párszor látott Ponyvaregény bibliai idézete sem „csak úgy” hangzik el Tarantino klasszikusában, bármit is állít maga a szereplő.)
Szóval rájövünk talán, hogy a nagy dumák, a Ricky Gervaist idéző helyzetkomikumok, a sok fuck és annak ragozott alakjai, a kurvázások, a kissé unalmas, ezerszer látott nyomozás, meg nagy egymásra találás csak álca, szósz, máz, ahogy tetszik. És megbocsájtjuk hibáit is, John Michael ugyanis valójában nem másról, mint leginkább a bűnről és bűnhődésről, illetve a halálról, és a tőle való menekülésről akar és tud is szólni. Csak ezt így nehéz eladni.
Az biztos, mi nézők csak örülhetünk, ha a két McDonagh eztán felváltva készíti az ilyen, és ehhez hasonló mozikat. Úgy tűnik, ez lesz.

Dmitry Glukhovsky: Metró 2033

Mint már a címből is sejthető, 2033-ban járunk, a földfelszín lakhatatlan, megmérgezte a radioaktív sugárzás, ám az orosz metró, nemhiába orosz, annyira kemény, hogy a radioaktív sugárzás sem tud lejutni oda. Oroszországban minden kicsit atombunker.

Itt élnek, a klausztrofóbiás alagútrendszerben a nukleáris holokauszt túlélői, az állomásokon mini városállamokat alapítottak, ideológiákkal, törvényekkel, kalasnyikovval. A könyv elején már túl is vagyunk egy földalatti háborún. Hiába, az ember a öld alatt is ember. És az orosz a föld alatt is az. A „forradalom vörös lángja” a jövőben is perzsel. A háború eredményeképp komplett metróvonal (a Vörös, mi más) lesz a kommunistáké, de vannak állomásai a kapitalista kizsákmányolóknak, a Hanzának (mert ők kereskedők), és a nacionalistáknak is jut egy rész (Negyedik Birodalom).

Ez eddig rendben is volna. Mikor csak magáról a világról olvasunk, értjük, miért lett ebből bestseller, miért készült folytatása, játékadaptációja a regénynek.

Morgolódunk ugyanakkor már az elején: a szereplők például úgy beszélnek, mint egy számítógépes játékban (sem). Műmájerek és buták. Ez talán a fordítás hibája is, például 2012-ben a „narkó” kicsit nyugdíjas. De ez a disztópikus világ, ha kissé logikátlan is helyenként (Honnan jön az áram? A friss levegő?), ügyesen össze van hordva. Csakhogy hiába érdekes a világ, és siklunk el a fordító korán,  ha egyszer a kiadó elfelejtett egy térképet mellékelni a kiadványhoz. Ha azt olvassuk, hogy valaki átment a Proszpekt Mirán, majd a Szportyivnaján keresztül befordult Preobrazsenszkaja ploscsagyra, és megpróbáljuk elképzelni is mindezt, biztos belefájdul a fejünk. A szerző feleslegesen nagy fotója helyett jobb ötlet lett volna talán egy Moszkvai metró térkép.

A nemrég hazánkban járt író maga fogalmazza meg (ő mondjuk másokra érti), mi a legnagyobb baj ezzel az egésszel. „Könnyebb technokrata sci-fi könyvet írni, mert nem kell az emberi lélekkel foglalkozni, csak ki kell találni mindenféle kalandokat.”

Épp a hős, az ifjú Artyom közhelyes, és sajnos annyira közhelyes, hogy még Luke Skywalker is elröhögné magát rajta. És sajnos annyira szerencsétlenül bénán vonódik be a kalandba, hogy az csak számítógépes játékokban megy el. Vagy tán ott sem. Nem lövöm le a poént (nincs mit lelőni), mindenesetre az embert már a kalandok elején ledobja a hajtány.

Európa,  2011, 437 oldal, 3800 Ft

A HOLLYWOODI LÓ

Hadak útján

A második részek általában nem tudják felülmúlni az elsőt. A II. világháborúnak vagy a Terminatornak mégis sikerült. Ha filmekről van szó, hálásan merengünk el ezen, ha globális vérontásról, már csak akkor, ha elmeroggyant hadtörténészek vagy gyakorló nácik vagyunk. TOROCZKAY ANDRÁS ÍRÁSA.

Jeremy Irvine

A képek forrása: PORT.hu

Budapest, hajnal, a város gyönyörű és valahogy homorú. Találkozóm van ott valakivel. Közben este lesz és ott van Miki, Péter, Kiscsücsök meg egy elhízott, rövid kezű, göndör hajú, cigányképű matematika tanár, akire bombajó nők várnak, mert fáj a hátuk, mennének már haza. De a matektanár (annyi idős, mint mi) még leül és izgatottan magyaráz, mesél egy… valamilyen furcsa tényt, kutatási eredményt, vagy hasonlót. Közben az úton biciklisek hajtanak. Biciklisverseny van épp. Nagyon gyorsak, cikáznak az országúton, a matektanárt többször el akarják ütni. De csak magyaráz, magyaráz. Olyan, mintha a Ferenciek terén lennénk, és a Jászai Mari téren, egyúttal a Kosztolányin is. Aztán Szajkó mamával a Rákóczi úton vagyunk, aki külföldieknek mutatja be a várost. „A Rákóczi pékség, ott muszáj enni, angyalom. Én mindig ott találom meg a könyveket.” Az út közepén egy kocsmára leszünk figyelmesek, illetve a lejárójára, ami a XIX. századi Esztergomban van. Viszont a kocsma már a XX. század eleji Pest alatt. Mielőtt tiltakozhatnék, a Bródy Caféba nyomulunk, már a XXI. században és épp egy tartozást próbálok behajtani. Sokan vannak aznap. Mi (Éhes Miki, Seiner Peti, a matematika tanár, Kiscsücsök, a biciklisek, a bombanők, meg két skandináv doppelgänger, és Szajkó nagymama) egy sarokban ülünk. A szomszéd asztalnál egy fekete hajú, bőrkabátos, feltűnően jóképű, menő srác, valószínűleg vámpír, valami gőzölgő fekete folyadékot iszik, közben pedig a Necronomicont olvassa. Miközben a vámpírt bámulom, Miki nekem magyaráz, azt állítja, hogy tartozom neki még 8 ezer forinttal, ideje lenne megadnom, amikor eljut a tudatomig, miről beszél, mondom neki, hogy menjen a picsába, mert legutóbb megadtam neki 8 ezret, meg most 8 ezret, és most még én fizettem neki a kört. Miki azzal az idegesítő, ütnivaló vigyorával néz rám és a haját elsöpri a szemüvege elől, másik kezével pedig bizalmasan átkarol. Ugye azt tudom, kérdi, majd beleszív a cigijébe, hogy a nyolcassal mi lesz, ha lelövik. Egyébként ő se emlékszik rá pontosan. A végén kiderül, hogy igaza van, valójában én tartozom, de nem csak neki, hanem mindenkinek a kocsmában. Még a rövid kezű matematika tanár is megjegyzi, hogy a múltkori hekk Zebegényben, azt ne higgyem, nem volt ingyen neki sem ám.

„Ha nincs székláb, akkor eldől a szék.”

Lakatos István többszörös Alfabéta-díjas képregényrajzoló, mesekönyvek illusztrátora. Tavaly jelentette meg első képregényét, az azóta kultikussá vált Lencsilányt. Legújabb dobása: regény. A Dobozvárost a Magvetőt hozta ki. Többek közt erről kérdeztük.

Az Aranyvackor pályázatán 2009-ben a „város” volt a hívószó, az első három fejezetet akkor írtad.

Igen. Kiskunhalas és Pest között találtam ki a vonaton. De az csak egy blöff volt, csak azért írtam meg, hogy rajzolhassak hozzá. Benne volt a pályázatban, hogy tanácsos, ha a képek mellett van szöveg is. Aztán végül két különdíjat is nyertem, mint utóbb kiderült, elsősorban a szöveggel. A Literáét még aznap este el is ünnepeltem, málhazsákba vittem a söröket a Gödörbe, hogy itassam a népet. Végül egészen mesébe illő módon felhívtak a Magvetőtől, hogy érdekelné őket a Dobozváros – még előtte mutattam Sárközy Bencének a Lencsilányt (akkor még csak álmodoztam róla, hogy abból kötet lesz), és később nagyjából emiatt, a rajzok miatt hívtak fel.

Amikor aláírtad a szerződést, mit éreztél?

Úgy voltam vele, hogy „jó’ van” majd valamikor elkezdem. De még nem is volt kész a sztori vége. Nagyjából tudtam, mit akarok, de tényleg csak nagyjából. A kiadónál is közben lett világos, hogy ez mi lesz, mert ők meg egy alapvetően képeskönyvre számítottak.

Az tiszta volt, hogy regényt fogsz írni?

Csak annyi, hogy Dobozváros, meg könyv, meg ilyesmi. Nagyjából tudtam, miről szólna, de akkor még nem tudtam, hogy mégis hogy menne a cselekmény.

„Egy város, amit le kell győznöd.” – olvasom a fülszövegben, ami elég keveset árul el az egészről. Vannak sárkányok benne, annyi biztos, meg egy Székláb nevű öreg szaki, meg egy Zalán nevű kisfiú, meg egy beszélő kecske is. De mégis miről szól?

Ez egy kalandregény harmincvalamennyi illusztrációval, ami ennyi szöveghez nem olyan sok, de nincs hiányérzetem. Ha már regény. És van egy képregény is benne a bajuszos robotról: a történetben egy mesét mondanak el, nagyjából úgy, mint ahogy a Hellboy 2 elején az aranyhadsereg történetét mutatták be animációs betétben, vagy az utolsó Potter film első felében a Három testvér meséjét. És hát suttyó módon, de mégis csak el tudom mondani, hogy a Magvető kiadta egy képregényemet. Nagyon buta képregény egyébként, kicsit a Lencsilány paródiája is. És igen, vannak benne sárkányok, gőzgépek, törpék, egy csomó szürreális izé. Akár lehetne fantasy is, vagy sci-fi.  Na jó, az azért mégsem.

A Magvető nem sűrűn szokott fantasy-t kiadni.

Ez igaz, de ez mese. Egy kizárólag felnőtteknek szóló történettel nyilván máshogy lenne. Hogy gyerek a főszereplő, az már meghatározza a nyelvezetét, a látásmódját. Ráadásul az én érzelmi intelligenciám elég béna, ilyen, hogy szerelem, meg ehhez hasonló dolgokkal nem kellett foglalkoznom. Hála a jó égnek. És így, hogy mese, nincsenek benne szabályok, tehát bizonyos értelemben bármi megtörténhet benne. Ha például azt akarom, hogy egy baromfiudvar balettozzon a regényemben, akkor miért ne. (Nincs benne baromfiudvar.)

Az általam olvasott első négy fejezet alapján amellett, hogy kalandregény, nagyon erős úgymond üzenete van ennek a történetnek.

Ezt az üzenet dolgot inkább hagyjuk, mert nem szeretem az ilyen üzeneteket. Ezekről a Ne légy barom jut az eszembe, amikor a magvas gondolatoknál felbukkan a postás, vagy a csecsemő és közli, hogy „üzenet”.  De azért vannak a regényben nagyjából olyan dolgok is, amiken látszik, hogy sok Philip K. Dicket olvastam. Mi a valóság? Mi van a valóság mögött? Kíváncsi vagyok, hogy jön le a 10 fölötti gyerekeknek.
Egyébként az első három fejezet után jobb, ha annál valamivel sötétebbre számítanak az olvasók. De azért vigyáztam, vannak benne vicces figurák, meg azért nagyjából happy end is. A nagyon sötét részeknél a szerkesztés folyamán Péczely Dóra jó érzékkel visszabillentett, de például Kolompóc sorsát anyám rendezte le megnyugtatóan, mert ő olvasta legelőször, folyamatában a regényt. Viszont a hősök wc-znek benne és olyanok is akadnak, akik meghalnak.

Van bármi köze a Lencsilányhoz?

Nincs. Az egyik rajzon rajta van a Lencsibaba. Viszont egy másik képregényhez nagyon sok köze van. De nem szeretnék spoilerezni.

Csak azért kérdezem a Lencsilányt, mert arra is azt mondták, hogy mese gyerekeknek, de ha szülő lennék, nem biztos, hogy odaadnám a gyerek kezébe. Hacsak nem utálnám.

Érthető. De hallottam olyan sztorikat, hogy kölköknek is bejön a Lencsilány. Teljesen máshogy látják az egészet, habár sok mindent nem értenek. Azok a történetek egyébként nem mesék voltak szerintem, hanem… szomorúság fröccsök.  És ha belegondolsz, a hetvenhét magyar népmesében is vannak elég meredek sztorik. Mostanában ráadásul egy csomó mese ilyen gügyögő, álszent valami. Annak idején a mesék nem is gyerekeknek szóltak. Nem tudom, hol jött be ez a geil.

Ez igaz, régebben egymásnak meséltek az emberek. Nem lehet, hogy azért van ez, mert a mai világnak nem igazán része annak a tudomásul vétele, hogy meg is fogunk egyszer majd halni.

Az biztos, hogy mindenben benne van, hogy egy látszatvilágot próbáljanak bemagyarázni maguknak az emberek. Az összes reklám, meg a kereskedelmi tévé erről szól. Manapság talán azért ilyen semmilyen egy csomó mese, mert ennek a látszat-embertípusnak a kiképzése már ott megkezdődik. Mint a dobozvárosi másolatok, csak ők nem gumiból vannak.

Az egyik képregényedben (Ember irgalmazz) te viszont megölöd Istent.

Dehogy ölöm meg.

Jó, nyitott kérdés.

Figyelj, én piarista voltam, utána a pázmányra jártam. Nyilván azzal van bajom, hogy ha az istenhit kimerül abban, hogy kirakunk minden tanterembe egy-egy keresztet, lehetőleg fából, oszt csókolom. Nem vagyok bigott, meg valami hűde lelkes. Nem járok templomba, nem is érzem szükségét.  A hit az elsősorban belül van, hogy mit csinálsz és hogyan. Azt sem értettem soha, hogy hittanból hogy lehet egyáltalán osztályzatot adni?


Értem. Szóval ha el kellene jutnod Moszkvába, de félnél a repüléstől, tehát csak mondjuk vonattal lehetne megoldani az utazást, kikkel utaznál szívesen egy fülkében?

Mi van?

Lehet élő, halott, fiktív, ismert, kevésbé ismert, bárki.

Á, értem. Azért hét halottal csak nem utaznék Moszkváig. Az egyik a volt csajom, Kriszti lenne, akkor már gondoljunk nagyot és merészet. Ha lehet fiktív, Indiana Jones-nak mindenképp ott a helye. Aztán az öreg Székláb a Dobozvárosból. Jack Sparrow kapitány, természetesen. Egyébként az a baj, hogy akit szeretek, abban egy idő után mindenképp csalódom. Például ott van Gaiman. Mostanában már nem csinál jó dolgokat, mindent összecsap, vagy parasztvakít.

Erről akár lehetne is vele beszélgetni Moszkváig.

Akkor ültessük be! Aztán Jim Hensont is, aki a Muppet Show-t kitalálta, meg a Fantasztikus Labirintust is rendezte.  Meg Elmót valakinek az ölébe, mert ő meg vicces. Hm… Nem olyan egyszerű a kérdés.

Vonnegutot nem?

Akkor már inkább Bukowskit. Az ő regényei mentettek meg a nyáron, hogy ne essek darabokra. De erről nem akarok többet beszélni. Bár azt hiszem, hogy őt hamar lehajítanák a vonatról.

Akarsz újabb Lencsilányt?

Amíg a Lencsilányt rajzoltam,  nem volt soha sem pénzem, én ezt nem akarom még egyszer végigcsinálni. Négy hónap volt, úgy hogy 16 oldal már kész volt belőle. Négy hónapig éjjel-nappal rajzolni, hogy szart se keresek, nem éri meg.
Ezt a regényt kisebb-nagyobb megszakításokkal talán egy évig írhattam, napi öt órát, egy nap maximum három oldalt, néha csak egy bekezdést. Amikor cikkeket írtam, az is leszívott. Nem nagyon tudtam csinálni mellette mást. Persze lehet, hogy ez valami fogyatékosság.

Akkor most te képregényrajzoló vagy, vagy regényíró?

Előbb derüljön ki, mit szólnak ehhez a könyvhöz. Nem tartom magam regényírónak, ahhoz még két olyan regényt kellene írnom, ami nem bukik meg. Amilyen ötleteim vannak, azok képregényre vannak kitalálva. Soha nem gondoltam volna, hogy regényt írok. Az olyan fura dolog, azt a nagyok szoktak.

De miért Székláb?

A Fargo című filmben a nagy buta indiánt is Széklábnak hívják. Mindig megnevettetett. De nem ezért. Egy olyan hétköznapi dologról akartam elnevezni az öreget, aminek önmagában semmi értelme. Ha nincs székláb, akkor eldől a szék.

---

Ezt az interjút még jó régen csináltuk Pistivel. A Mindennapinak szántam, elfogadták, de mielőtt lejöhetett volna, az oldal megszűnt. RIP, különösen a filmrovat. Jó volt írni oda.

Itt a Sherlock Holmes nevében, amely a magyar filmkészítők egyik elhanyagolt műfaját eleveníti fel, a rég nem látott ifjúsági filmet. Örülünk, Vincent?
A történet felütése: egy közelebbről meg nem nevezett kisvárosban sorra tűnnek el a gyerekek, akik ugyan ezután előkerülnek, de afféle zombikként. Két kissrác elkezd nyomozni utánuk és közben Sherlock Holmes-osat játszanak, ami kifizetődő ötlet, hiszen épp most megy a mozikban a Guy Ritchie-féle feldolgozás, de felesleges fennakadni ezen, irodalmunkban is van ennek a franchise-parazitizmusnak hagyománya, elég ha Mándy Iván Robin Hood-feldolgozására gondolunk, ahol Csutakék játsszák el az ismert mesét.
Szóval az egyikük doktor Watson lesz, a másik meg a pipázó, kokainista hegedűs. Csatlakozik hozzájuk Ica, avagy Adler kisasszony is, és akárcsak a könyvekben, Holmes és Adler közt itt is szerelmi szál szövődik. A hátrányos családi hátterű gyerektrió (szüleik válnak, vagy halottak) nyomozása aztán egy cirkuszba vezet, meg egy steampunk doktorhoz, aki a gyerekek álmait akarja rejtélyes okoknál fogva.
A néző meg, miközben a nyomozás folyik, azon kapja magam, hogy a nézőtér sokszáz gyerekével együtt, tulajdonképp élvezi a mozit. Mert tényleg üdítő látni olyan magyar műfaji filmet, ahol az alkotók láthatóan ugyanazokon a mozikon nőttek fel, mint a nézők (főként Spielberg és minden idők legjobb ifjúsági filmje, a Kincsvadászok hatása erős) és nem a filmművészeti főiskolán kinövesztett depressziós kinövéseiket akarják az orrunk alá dörgölni, a semmit mondásukat művészetként eladni. Öröm volt látni egy filmet, ahol vannak old school trükkök: a Lucas-féle ILM-et idéző villámok, gumimaszkok, akció, üldözés, meg minden. Aminek még akkor is örülünk, ha az egyik mellékszereplő, a dadogós bohóc már-már plágiumgyanúsan idézi fel a Ledger-féle Jokert.  
Biztos vagyok benne, ha Bernáth Zsolt, a film rendezője sokáig él, egyszer fog jó filmet készíteni. Már nem sok hiányzik. Ez a film is lehetne éppen nézhető, ha a Watsont játszó, amúgy jópofa fiút (Ungvár Ádám) lecserélte volna, vagy be se castingolja, esetleg jobban instruálja (Szénási Kristóf és Kugler Nikolett például egész jók). A forgatókönyvíróra is rászólhatott volna, hogy ez a „gyerekeknek még vannak tiszta álmaik”- szöveg például egyszerűen gagyi, erőltesse meg kicsit magát. Jó lett volna az is, ha az egész ügy kábé 50 perccel rövidebb (a hegedülős részért egész biztosan nem lenne kár), vagy ha nem rövidebb, legalább teljesen feleslegesen ne bonyolítsa túl a végét. Ahogy az egyébként keretein belül izgalmas Gulya Róbert zenéjéből is visszább lehetett volna venni.   Bírtam volna még azt is továbbá, ha a gyerekeket üldöző felnőttek nem totyognak, mintha egy Ed Wood moziban lennének, ahogy azt is, ha a végén a Spielbergre is annyira jellemző giccses befejezést elhagyják, mert még Spielbergnek sem szoktuk megbocsátani.
Ezekkel együtt persze, örülünk, Vincent. A Sherlock Holmes nevében jó, hogy egyáltalán létrejött, még ha nem is egy új Keménykalap és krumpliorr, vagy a magyar Kincsvadászok. Legalább láthattuk Tahi Tóth Lászlót, amint maszkkal a fején gyerekeket fenyeget, mint Yoda tette fénykorában.

Esetleg keretesben:

A film rendezője, Bernáth Zsolt úgy fest, munkamániás. A termékeny szerző a Wikipédia tanulsága szerint például könyveket is ír változatos műfajokban: regényt, monográfiát, esszét, dalszövegfordítást, novellát éppúgy kiadott, mint útinaplót, mesét, kisregényt, vagy épp könyvet (legutóbbi kötetének ez a műfaja). Az írás mellett (vagy közben?), ami nekünk most fontosabb, filmezik is.
A jelenleg 38 éves direktornak, vágónak, operatőrnek, producernek és forgatókönyvírónak a filmográfiájában a bőséges videoklip mellett, amik közül talán az Anima Sound System Revolution című dalához készített a legismertebb, olyan darabok találhatók, mint a Sohasemvolt Glória, vagy az Einstein mega Shotgun, a Zombie Terror, vagy épp a Kárhozat (nem az ’88-as Tarr Béla-film remake-je).

http://konyves.blog.hu/2011/02/23/gyasz_beszed_sz_o

http://kulter.hu/2010/12/a-kimondhatatlan-retorikaja/

ESŐ. Irodalmi lap. XIII. évfolyam 4. szám; (2010. tél)

http://ww.mno.hu/portal/763809

http://revizoronline.com/hu/cikk/2973/toroczkay-andras-napfenyvesztes/?cat_id=1&first=0

http://www.es.hu/index.php?view=doc%3B26683

http://www.barkaonline.hu/palyazatok/1619-toroczkay-andrasrol

Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...

Medvék

(a gyerekkorom falán logó órámnak)

I.

Ketyegés.

A sárga semmi közepén fekszenek.

Te meg én.

A sárga semmi közepén fekszenek.

Tompa sikolyra, vagy fojtott nyögésre emlékeztet.

A szíve dobog talán csak ennek a két furcsa medvének.

A sárga semmi közepén

két, vagy három medve.

Nézem őket, ahogy ők néznek minket.

Meg ezt a se nem kicsi, se nem nagy autót.

Mint egy karambol kimerevedve

a betört számlapon.

Az óra kattog és mégis áll.

A mutatók mozdulatlanok.

Nem tudom, mit gondoljak erről.

Nézem az órakattogást.

Most a két óriási medve

a napfényben imbolyog.

Két orosz cáristen berúgva.

Rezzenéstelen arccal bámulnak.

Kedvesnek próbálnak látszani.

Még az időt is megmondják.

Tudom, hogy hazudnak,

épp csak egy hajszálat tévednek.

Lehet, hogy a vége mégsem

csak mese, jut eszembe.

Ha már elkezdődött.

Valahogy el kellett kezdődnie.

II.

A legkarcsúbb műanyagpálcika

a másodpercet mutató vörös.

Mindig is ő volt a legizgágább.

És a legkegyetlenebb.

De most ő is csak kiszolgáltatottan

fekszik a kör alján.

Félholtan tartja az ötöst és hetest,

miközben hideg testével azért

még gonoszkodik:

áthúzza a hatost.

Ma is egész nap

őket figyeltem. Bárcsak

megmoccanának. Bárcsak.

De az autó és a medvék mozdulatlanok.

A szőnyegváros, az utcánk,

a házunk elálmosodott.

Fekete lé folyik az égre hangtalan.

A lámpák engedelmesen kigyúlnak.

III.

Sötétben ülök.

A sóhajtásotok hallgatom.

Egyszer majd elemet cserélnek

mindenkiben.

Remélem. Tudom.

Megjelent.

MEGVESZED?

--András, miért nem hagyod abba? Nem jó ez így? Akárhányszor kijavítod ez az idióta számítógéped valamit mindig kitalál: nem menti el, rosszul menti el, mittudomén, hagyd már a francba. Kész van.

-- Nem, basszus, Miki, a legutóbbi verzió tök jó volt, Domingo dohányt szívtál, meg úgy néztél közben a távolban, mintha a pampákat néznéd és valami drogbárónak képzelnéd magad. Meg volt az a horpadás a homlokodon is, az előző verziókban az sem volt, ami miatt kicsi korodban Halálcsillagnak csúfoltak. Teljesen élő volt az egész.

-- Na, nekem mondjuk az a horpadás kurvára nem jött be. Nincs is horpadás a fejemen.

-- Mindegy, jó volt, ne mindig csak magadra gondoljál már. Tök jól összehoztuk a baseball sapkádat ezzel a pampára bámulással, nem emlékszel?, chicago bullsos bikád volt rajta. Érted, motívumok.

-- Jó, oké, de akkor is. Elég lesz ennyi. Még a végén nem fogják elhinni, annyit baszakodsz vele.

-- Nem tudom, Miki. Valami nem tetszik ebben a novellában.

-- Ja, nekem sem. Meg van átkozva. Erről eszembe jut az a tábornok.

-- Milyen tábornok?

-- Egyik barátom, Csabi talált rá, amikor katona volt, őrségben. A barátom egyébként leszerelése óta a MÁV-nál dolgozott, amikor mesélte a történetet, még jegykezelő volt, azóta már állomásfőnök lett. Volt az a barátnője, tudod, az Ifjúság úti lakótelepen ismerkedtek össze.

-- Nem tudom. Nem egy városban nőttünk fel. Mintha nem mondtam volna el háromezerszer.

-- Tudod, akit azóta már elvett, templomi nem volt, a polgári a Városházán, a lagzi meg a Hüvelykujj étteremben hajnalig. Dehogynem! Nemrég született is a második kisfia, mi is a neve, az elsőnek Töhömér. Az anyja a Gameszban volt varrónő.

-- Csabinak? Nem mintha annyira érdekelne.

-- Nem!, te hülye. A lánynak. A fiúnak meg ovónő, még mindig talán. Nagyon sok havernak ő volt az első szexuális fantáziája. Megvan? Na, végre. Biztos? Szóval azt mesélte, hogy ez a tábornok, akit valamiért mindig egy afféle Rajhona Ádámnak képzelek, aki úgy szívja a cigarettáját, mint Billy Bob Thornton Az ember, aki ott se volt című filmben, és annyira tisztelik kb., mint az Uralkodót a Csillagok Háborújában, szóval ez a tábornok csak úgy odabiccentett neki, mint azelőtt soha, mert azelőtt észre se vette Csabit, az egyszerű kiskatonát, ahogy a tábornokok általában szokták ezt, aztán becsukta azt a hatalmas ajtót. Nagggyon is jól tudta, így mondta a barátom, a tábornok nagggyon jól tudta, hogy ő fog belépni elsőként azután a szobába. Szóval, hogy ő talál rá.

A barátom, egyébként basszusgitárosa volt a zenekarunknak. Ki tudja miért tanult meg basszusgitározni, talán, hogy a próbák cigiszüneteiben valaki meghallgassa a történeteit, vagy mert legjobb barátai zenekart alapítottak, és nem akart új legjobb barátokat. Nem tudom. Csabinak egyébként sose volt hosszú haja, azóta is mindig tüsire vágatja Kaszperszky-nél, a borbélynál. És olyan furcsán ejti az s-eket, cs-ket. Egyszer képes volt a Blaha és a Keleti közt az egyik gyalogos átkelőnél egy zsebtükör és egy körömvágó olló segítségével kivágni a szőrt az orrából. Agyrém. Egy másik alkalommal meg összeveszett az ő legjobb barátjával, a dobosunkkal, miközben mi, vagyis a zenekar próbáltuk volna eljátszani a Paint it black-et, amit egyedül a szólógitárosunk tudott (mint évekkel később kiderült, mikor meghallgattuk egy házibuliban a számot, ő is rosszul). A dobosunk éppen ellentéte volt Csabinak. Mint postás, vagyis kézbesítő dolgozott akkoriban, ma már bent ül a mozi és a százforintos bolt között lévő postahivatalban, ahogy a felesége is. Ma már exfelesége. Akkor délután Csabi és Attila azon kezdtek el vitatkozni, miközben mi kerestük a hangokat a Musima gitárokon, hogy melyik a jobb cég: a Posta, vagy a MÁV. A vitát sosem fejezték be.

A bátyám, aki szintén abban a zenekarban játszott, tök hosszú hajunk volt mindkettőnknek akkoriban, a bátyám mondta, hogy miután feloszlott a zenekarunk (az volt a nevünk, hogy Belső Parancs/Külső kényszer, már nem tudom, miért, de jól hangzott, egyébként nem voltunk valami jók, főleg gimis gólyabálokon nyomultunk), Csabi rögtön eladta a hangszert. Azóta mégcsak nem is fütyül soha, állítólag. Abbahagyta a zenélést, most csak a bakterságnak él.

-- Mi van a tábornokkal?

-- Ja. Amikor a hangszigetelt szoba ajtaja mögül az a furcsa zaj hallatszódott, súlyos könyvet, mondjuk valami bazi nagy lexikont ejtenek így az asztalra, illetve nem is az, hogy így ejtik le, hanem ilyen hangot ad ki, mondta Csabi, tudta, nagyon jól tudta, mert nagyon is jól látta a tábornok szemében, mikor az felébiccentett, miközben becsukta az ajtót, hogy odabent nem könyvet ejtettek az asztalra. De nagyon nem könyvet...— így mondta. Azt mesélte, hogy látta a szemében, hogy onnan az ki nem jön többé.

Szóval Csabi azt mesélte, hogy nem a látvány volt erős elsősorban, például az agyvelő a plafonon, a linóleumpadlón, a horgolt falvédőn vagy a véres bőrfotel, a véres számítógép, a véres redőny, a felismerhetetlenségig összeroncsolt koponya, a véres tábornoki egyenruha, meg a vér a frissen mosott, de egyébként átizzadt fehér ing gallérja felett. És nem is a véres páfrány, a véres vizi-, illetve diópálma, nem is a véres vitorlavirág, véres nyíllevél, véres yucca, vagy véres aszparágusz, nem is a véres fácánlevél, más néven anyósnyelv, más néven szanzevirea, nem is a véres dracénia, kevésbé ismert nevén sárkányfa, nem is a rákvirágok, nem is a sarokba állított, elég rossz állapotban lévő bambusz. Habár ezeket mind konstatálta, merthogy ő maga is a szobanövények megszállottja, és azon nyomban leltárt vett róluk gondolatban.

Hanem valami..., nem tudom, valami megfoghatatlan. A szag, legfőképpen a szag, amit azóta sem érzett, de beleborsódzik a háta, ha rágondol. Az elsütött fegyver és a kiborult alkohol szaga együtt, ahogyan az iroda légterében összekeveredett. Az egész együtt mégis... szép volt.. Azt mondta Csabi, hogy virágszirmokat látott a levegőben hullni. Mondjuk ezt már nem hiszem.

-- Ja, ez elég buzisan hangzik.

-- Bárki más látta utána a testet és a szobát, a folyosó falán a tapétát, a küszöböt, vagy a fémhamutálas tetejű kukát elsősorban a szagtól hányta el magát – mondta. Jó sokan hánytak ott. Csabi meg csak mosolyogva nézte őket. Aztán azt mesélte,hogy életében nem kínálták annyiszor cigarettával, meg azt is, hogy kapott két hét pihenőt, vagy kimenőt, nem tudom, és azóta sem érti miért, de hogy egy pszichiáter csajszi (ezt a csajszit is hogy tudta mondani, mintha egy láthatatlan kéz összepaszírozná a száját) órákig vizsgálgatta, hülye tesztekkel zaklatta és kérdezte tőle, miként érinti a haláleset őt, a lelkét, magát. Hát, hogy érintett volna? – nézett ránk őszinte felháborodással. Sehogy! Ahogy mesélte a végén már a csaj idegesítette, de kurvára. A hulla az hulla.

Már indultunk volna be, mikor megszólalt, miközben nyomkodta a cigarettát a a melléképület egyik vasoszlopán. Azért mégiscsak zavarta valami. Nem a halál. Nem is a sok ajándékcigaretta, amit hirtelenjében nem is tudott hova tenni, a felét – azóta is bánja – vissza kellett utasítania, a másik felével meg dugig tömte a zsebét, még most is van belőle. Hanem az sehogysem fért a fejébe, hogy amikor megtalálta a tetemet, nem volt sehol egy törölköző, sehol egy rohadt búcsúlevél, semmi, ami az ittenieknek szólt volna. Még a növények sem kaptak vizet: a földjük, meg a tálkák is csontszárazak voltak. Csak a poharak, a bal kezében a fegyver (múzeumi darab, Remington, 1861), meg az a biccentés, neki, annak az utolsó kiskatonának, a jelentéktelen senkinek, Kiss Csabának, aztán kaputt. A barátom, Csabi elpöckölte a csikkjét a kertbe. Máskor rászóltam volna, merthogy a mi kertünk volt, de most ő is érezte, hogy megteheti. Azt a biccentést meg lehetetlen elmondani, pláne megmutatni. Az olyan volt. Ennyiben is maradtunk: bementünk a hűvös épületbe, ami tele volt sajtokkal, könyvekkel és Vermona erősítőkkel, aztán folytattuk a próbát.

Megjött Vakond úr.

Hirtling István halkan beszél, alig nyitja ki a száját. De még ennyire sem kellene elővigyázatosnak lennie: a pénztárfülke túloldalán, az előcsarnokban semmit sem lehet hallani. Nem a zaj miatt. Ugyan a Weltraum mozi két üvegajtaja egy forgalmas utcára nyílik, de az ajtók minden zajt elnyelnek, odabent csak az aranyozott falakról és márványoszlopokról visszaverődő, kusza fényekből, árnyékokból lehet látni, hogy az utcán folyamatos az autóforgalom. A Weltraum előcsarnokában a csönd nyeli el a beszélgetést.

A fülke bejáratánál ülök, oldalt. Egész napos vagyok, vagyis reggel tíztől az utolsó film végéig dolgozom, ami most a Delta lesz. Mellesleg másnapos is. Három néző fog bent lenni. abban a kurva nagy teremben, gondolom magamban. Egy pár, akik a hátsó sorban fognak dugni és a vadász kalapos bácsi, aki az ilyen párocskákra szakosodott.

Nézem Vakond urat. Nézelődik, mintha először járna itt, aztán lassan felénk veszi az irányt. Aranyos hajléktalan, öreg cigányembernek tűnik. A bácsi kort épp csak elérte. Fekete, göndör haja, gesztenyebarna kutyaszeme és az indiányárhoz nem passzoló nagy bundakabát van rajta. Ami kicsit nagy rá, a bundája ujjából épphogy kiér Vakond úr keze. Vakond úr koszos, erőteljesen szőrös és miközben beszél, mindig mosolyog. Mintha azon mosolyogna, hogy ő itt filmet fog nézni. Egész közel hajol az üveghez.

Mit adnak? Hirtling István unottan sóhajt. Mintha százszor hallotta volna ezt a kérdést.

Filmeket.

Vakond úr nevet. Mintha százszor hallotta volna ezt a viccet, de soha nem tudná megunni. Kapirgálja a pénztár üvegét, közben lehelete bepárásítja kicsit.

Azt tudom, hogy filmeket. De milyeneket?

Musical, vígjáték, művész filmeket. Ma éppen. Mit szeretne.

Az mi? Hátra mutat egy plakátra.

Mamma mia. Musical. Amerikai.

Jó?

Musical. Amerikai.

De jó?

Nem tudom, nem láttam. Az emberek szeretik. Főleg a nénik és a fogyatékos kislányok.

Akkor kérek egy nyugdíjasat.

Ma hétfő van, ma nincs nyugdíjas. Ez kedvezményes nap. Két kedvezményt nem lehet összevonni.

Akkor van nyugdíjas, nem?

Nem, mert akkor mindenkinek kedvezményes.

Értem. Akkor mennyi?

Hétszáz.

Sok. Vakond úr csücsörít szájával, miközben megvakarja őszülő borostás arcát. Hm. Legalább röhögcsíges?

Micsoda?

Lehet rajta nevetni?

Ja. Az. És Pierce Brosnan szűk nadrágot visel benne. (Hogy Hirtling István miért tette ezt hozzá, csak néhány héttel később értem meg.)

Értem. Akkor adjon egyet, fiam.

Tessék a jegy. Ez meg a háromszáz visszajáró. Körhinta terem.

Köszönöm. Vakond úr még nem teszi el az aprót, markolássza mocskos kezében. Használhatnám a mosdót?

Hirtling István kissé kimértebben a kelleténél: Persze.

Ekkor felállok és Vakond úr előtt kioldom a vörös kötelet.

Á, téged nem is láttalak eddig, fiúcska.

Merre van a mosdó?

A ruhatárnál balra. Válaszolom készségesen.

Mikor befordul az Amarcord előtt jobbra, Hirtling István kezét érzem a vállamon. Majd menj utána, ha kijön. Legutóbb, mikor használta, véletlenül rányitottam. Egy WC kefével mosta a hónalját. Úgy kellett kicsavarnom a kezéből. Egyébként aranyos, ha pár évvel fiatalabb lenne, azt is mondanám, hogy sármos. Van benne valami méltóság, nem? Évek óta idejár. Ismerjük. Múltkor Peti látta a Moszkva előtt ahogy valami régi szovjet katonai egyenruhában dülöngél és oroszul énekel, kezében egy üveg...

Vodkával?

Nem, azt azért nem. Heinekennel. Nem tudom, honnan volt ennyi pénze. Régebben egy szőke, öreg, nagyon erősen kisminkelt nővel jött, akinek mindig monoklik voltak a szeme alatt, ezért mindig napszemüveget viselt. A Petivel azt hittük sokáig, hogy vak.

Akkor minek járna moziba?

Szerinted az emberek azért járnak ide, hogy filmeket nézzenek? Meglepődnél, hány vak botorkál ide be. Meg hány törpe. Egyszer még... Mindegy. Egyszer a nőre is rányitottam a mosdóban, onnan tudom. Véletlenül. Épp púderezte magát a szeme körül.

Miért nyitsz rá mindenkire?

Most mondom, hogy Vakond úr kezéből csavartam ki a WC kefét.

De rá miért nyitottál?

Csakúgy. Mindegy. Felejtsd el. Egy ideje Vakond úr amúgy is egyedül jön. Gondolom, szakítottak, vagy agyonverte végül. Azelőtt mindig a magyar művészfilmekre voltak rákattanva, most Vakond úr csak a musicaleket, meg vígjátékokat hajlandó megnézni.

Szerintem felejteni akar.

Felejteni? De mit?

Hát, azt nem tudom.