http://konyves.blog.hu/2011/02/23/gyasz_beszed_sz_o
http://kulter.hu/2010/12/a-kimondhatatlan-retorikaja/
ESŐ. Irodalmi lap. XIII. évfolyam 4. szám; (2010. tél)
http://ww.mno.hu/portal/763809
http://revizoronline.com/hu/cikk/2973/toroczkay-andras-napfenyvesztes/?cat_id=1&first=0
http://www.es.hu/index.php?view=doc%3B26683
http://www.barkaonline.hu/palyazatok/1619-toroczkay-andrasrol
EKÖZBEN A VILÁG ELALSZIK KÖRÜLÖTTÜNK |
Alkonyodik már. Lanyhul a fény és enyhül a hőség.
Fák tövein, mint sűrü gaz ágboga, hajt ki az árnyék,
percek alatt burjánzik, sűrüsödik, tovaterjed,
árad, elönti az erdők lábait, ellepi nyirkos
nyújtózással a völgyet s fölfele kúszik a dombon, -
meg-meglendül a szél, pirosan szaladoznak a felhők,
halvány rózsapiros fény reszket a domb tetején még:
édes mérget ivott haldokló elnehezült és
békés teste hül így ki, a lábtól szív fele, lassan,
arca pirosra hevülten a láztól, szép szeme megtört,
s alkonyi szellőként finoman sóhajtja ki lelkét.
Esteledik már. Sápad a pír. A juhok hazamennek
távol uton kanyarogva, nyakukban a halk pici csengő,
mint eltévedt szűzlány gyermeki hangja, csilingel.
Lent a sötétbe borult város kék tornya felől most
kondul az Angelus édes ezüst zengéssel, aranyló
zsongással. Pihegő madarakra simulnak a lombok.
Lélegző levelekre, gyomokra hüvös suhogással
perceg a harmat. A végtelen, illatos angyali csendben
hallik, amint a csigák finoman súrlódnak a fű közt!
Régen a halk, füves, ódon klastromok udvara megtelt
jámbor szerzetesekkel ilyentájt, barna csuháju
álmodozó szentekkel, akik puha révedezésben
mormoltak s mialatt az alázat imája kibuggyant
szívükből, fejük áhitatos mellükre hanyatlott.
Francesco Testvér most indul el esteli útra,
most megy a szörnyű farkas elé, - a te ősöd elébe,
Tinti barátom, - hogy szeliden parolázzon a torkos
bősz fenevaddal, a vértlihegő fogas emberevővel.
Fekszik a farkas a jó Szent lábainál, mialatt ő
barna kezével a bundás oldalakat simogatja.
Alszik a farkas, amarra derűsen füstöl a kémény,
nézd csak a csillagok is felnyitnak imitt is, amott is,
csillognak, pislognak, aranybolhák a hatalmas
mennyei kék kutya szőrén: néha kipattan egy apró
csillagbolha, nagy ívben elugrik a messzi hegyek közt...
Medvék
(a gyerekkorom falán logó órámnak)
I.
Ketyegés.
A sárga semmi közepén fekszenek.
Te meg én.
A sárga semmi közepén fekszenek.
Tompa sikolyra, vagy fojtott nyögésre emlékeztet.
A szíve dobog talán csak ennek a két furcsa medvének.
A sárga semmi közepén
két, vagy három medve.
Nézem őket, ahogy ők néznek minket.
Meg ezt a se nem kicsi, se nem nagy autót.
Mint egy karambol kimerevedve
a betört számlapon.
Az óra kattog és mégis áll.
A mutatók mozdulatlanok.
Nem tudom, mit gondoljak erről.
Nézem az órakattogást.
Most a két óriási medve
a napfényben imbolyog.
Két orosz cáristen berúgva.
Rezzenéstelen arccal bámulnak.
Kedvesnek próbálnak látszani.
Még az időt is megmondják.
Tudom, hogy hazudnak,
épp csak egy hajszálat tévednek.
Lehet, hogy a vége mégsem
csak mese, jut eszembe.
Ha már elkezdődött.
Valahogy el kellett kezdődnie.
II.
A legkarcsúbb műanyagpálcika
a másodpercet mutató vörös.
Mindig is ő volt a legizgágább.
És a legkegyetlenebb.
De most ő is csak kiszolgáltatottan
fekszik a kör alján.
Félholtan tartja az ötöst és hetest,
miközben hideg testével azért
még gonoszkodik:
áthúzza a hatost.
Ma is egész nap
őket figyeltem. Bárcsak
megmoccanának. Bárcsak.
De az autó és a medvék mozdulatlanok.
A szőnyegváros, az utcánk,
a házunk elálmosodott.
Fekete lé folyik az égre hangtalan.
A lámpák engedelmesen kigyúlnak.
III.
Sötétben ülök.
A sóhajtásotok hallgatom.
Egyszer majd elemet cserélnek
mindenkiben.
Remélem. Tudom.
--András, miért nem hagyod abba? Nem jó ez így? Akárhányszor kijavítod ez az idióta számítógéped valamit mindig kitalál: nem menti el, rosszul menti el, mittudomén, hagyd már a francba. Kész van.
-- Nem, basszus, Miki, a legutóbbi verzió tök jó volt, Domingo dohányt szívtál, meg úgy néztél közben a távolban, mintha a pampákat néznéd és valami drogbárónak képzelnéd magad. Meg volt az a horpadás a homlokodon is, az előző verziókban az sem volt, ami miatt kicsi korodban Halálcsillagnak csúfoltak. Teljesen élő volt az egész.
-- Na, nekem mondjuk az a horpadás kurvára nem jött be. Nincs is horpadás a fejemen.
-- Mindegy, jó volt, ne mindig csak magadra gondoljál már. Tök jól összehoztuk a baseball sapkádat ezzel a pampára bámulással, nem emlékszel?, chicago bullsos bikád volt rajta. Érted, motívumok.
-- Jó, oké, de akkor is. Elég lesz ennyi. Még a végén nem fogják elhinni, annyit baszakodsz vele.
-- Nem tudom, Miki. Valami nem tetszik ebben a novellában.
-- Ja, nekem sem. Meg van átkozva. Erről eszembe jut az a tábornok.
-- Milyen tábornok?
-- Egyik barátom, Csabi talált rá, amikor katona volt, őrségben. A barátom egyébként leszerelése óta a MÁV-nál dolgozott, amikor mesélte a történetet, még jegykezelő volt, azóta már állomásfőnök lett. Volt az a barátnője, tudod, az Ifjúság úti lakótelepen ismerkedtek össze.
-- Nem tudom. Nem egy városban nőttünk fel. Mintha nem mondtam volna el háromezerszer.
-- Tudod, akit azóta már elvett, templomi nem volt, a polgári a Városházán, a lagzi meg a Hüvelykujj étteremben hajnalig. Dehogynem! Nemrég született is a második kisfia, mi is a neve, az elsőnek Töhömér. Az anyja a Gameszban volt varrónő.
-- Csabinak? Nem mintha annyira érdekelne.
-- Nem!, te hülye. A lánynak. A fiúnak meg ovónő, még mindig talán. Nagyon sok havernak ő volt az első szexuális fantáziája. Megvan? Na, végre. Biztos? Szóval azt mesélte, hogy ez a tábornok, akit valamiért mindig egy afféle Rajhona Ádámnak képzelek, aki úgy szívja a cigarettáját, mint Billy Bob Thornton Az ember, aki ott se volt című filmben, és annyira tisztelik kb., mint az Uralkodót a Csillagok Háborújában, szóval ez a tábornok csak úgy odabiccentett neki, mint azelőtt soha, mert azelőtt észre se vette Csabit, az egyszerű kiskatonát, ahogy a tábornokok általában szokták ezt, aztán becsukta azt a hatalmas ajtót. Nagggyon is jól tudta, így mondta a barátom, a tábornok nagggyon jól tudta, hogy ő fog belépni elsőként azután a szobába. Szóval, hogy ő talál rá.
A barátom, egyébként basszusgitárosa volt a zenekarunknak. Ki tudja miért tanult meg basszusgitározni, talán, hogy a próbák cigiszüneteiben valaki meghallgassa a történeteit, vagy mert legjobb barátai zenekart alapítottak, és nem akart új legjobb barátokat. Nem tudom. Csabinak egyébként sose volt hosszú haja, azóta is mindig tüsire vágatja Kaszperszky-nél, a borbélynál. És olyan furcsán ejti az s-eket, cs-ket. Egyszer képes volt a Blaha és a Keleti közt az egyik gyalogos átkelőnél egy zsebtükör és egy körömvágó olló segítségével kivágni a szőrt az orrából. Agyrém. Egy másik alkalommal meg összeveszett az ő legjobb barátjával, a dobosunkkal, miközben mi, vagyis a zenekar próbáltuk volna eljátszani a Paint it black-et, amit egyedül a szólógitárosunk tudott (mint évekkel később kiderült, mikor meghallgattuk egy házibuliban a számot, ő is rosszul). A dobosunk éppen ellentéte volt Csabinak. Mint postás, vagyis kézbesítő dolgozott akkoriban, ma már bent ül a mozi és a százforintos bolt között lévő postahivatalban, ahogy a felesége is. Ma már exfelesége. Akkor délután Csabi és Attila azon kezdtek el vitatkozni, miközben mi kerestük a hangokat a Musima gitárokon, hogy melyik a jobb cég: a Posta, vagy a MÁV. A vitát sosem fejezték be.
A bátyám, aki szintén abban a zenekarban játszott, tök hosszú hajunk volt mindkettőnknek akkoriban, a bátyám mondta, hogy miután feloszlott a zenekarunk (az volt a nevünk, hogy Belső Parancs/Külső kényszer, már nem tudom, miért, de jól hangzott, egyébként nem voltunk valami jók, főleg gimis gólyabálokon nyomultunk), Csabi rögtön eladta a hangszert. Azóta mégcsak nem is fütyül soha, állítólag. Abbahagyta a zenélést, most csak a bakterságnak él.
-- Mi van a tábornokkal?
-- Ja. Amikor a hangszigetelt szoba ajtaja mögül az a furcsa zaj hallatszódott, súlyos könyvet, mondjuk valami bazi nagy lexikont ejtenek így az asztalra, illetve nem is az, hogy így ejtik le, hanem ilyen hangot ad ki, mondta Csabi, tudta, nagyon jól tudta, mert nagyon is jól látta a tábornok szemében, mikor az felébiccentett, miközben becsukta az ajtót, hogy odabent nem könyvet ejtettek az asztalra. De nagyon nem könyvet...— így mondta. Azt mesélte, hogy látta a szemében, hogy onnan az ki nem jön többé.
Szóval Csabi azt mesélte, hogy nem a látvány volt erős elsősorban, például az agyvelő a plafonon, a linóleumpadlón, a horgolt falvédőn vagy a véres bőrfotel, a véres számítógép, a véres redőny, a felismerhetetlenségig összeroncsolt koponya, a véres tábornoki egyenruha, meg a vér a frissen mosott, de egyébként átizzadt fehér ing gallérja felett. És nem is a véres páfrány, a véres vizi-, illetve diópálma, nem is a véres vitorlavirág, véres nyíllevél, véres yucca, vagy véres aszparágusz, nem is a véres fácánlevél, más néven anyósnyelv, más néven szanzevirea, nem is a véres dracénia, kevésbé ismert nevén sárkányfa, nem is a rákvirágok, nem is a sarokba állított, elég rossz állapotban lévő bambusz. Habár ezeket mind konstatálta, merthogy ő maga is a szobanövények megszállottja, és azon nyomban leltárt vett róluk gondolatban.
Hanem valami..., nem tudom, valami megfoghatatlan. A szag, legfőképpen a szag, amit azóta sem érzett, de beleborsódzik a háta, ha rágondol. Az elsütött fegyver és a kiborult alkohol szaga együtt, ahogyan az iroda légterében összekeveredett. Az egész együtt mégis... szép volt.. Azt mondta Csabi, hogy virágszirmokat látott a levegőben hullni. Mondjuk ezt már nem hiszem.
-- Ja, ez elég buzisan hangzik.
-- Bárki más látta utána a testet és a szobát, a folyosó falán a tapétát, a küszöböt, vagy a fémhamutálas tetejű kukát elsősorban a szagtól hányta el magát – mondta. Jó sokan hánytak ott. Csabi meg csak mosolyogva nézte őket. Aztán azt mesélte,hogy életében nem kínálták annyiszor cigarettával, meg azt is, hogy kapott két hét pihenőt, vagy kimenőt, nem tudom, és azóta sem érti miért, de hogy egy pszichiáter csajszi (ezt a csajszit is hogy tudta mondani, mintha egy láthatatlan kéz összepaszírozná a száját) órákig vizsgálgatta, hülye tesztekkel zaklatta és kérdezte tőle, miként érinti a haláleset őt, a lelkét, magát. Hát, hogy érintett volna? – nézett ránk őszinte felháborodással. Sehogy! Ahogy mesélte a végén már a csaj idegesítette, de kurvára. A hulla az hulla.
Már indultunk volna be, mikor megszólalt, miközben nyomkodta a cigarettát a a melléképület egyik vasoszlopán. Azért mégiscsak zavarta valami. Nem a halál. Nem is a sok ajándékcigaretta, amit hirtelenjében nem is tudott hova tenni, a felét – azóta is bánja – vissza kellett utasítania, a másik felével meg dugig tömte a zsebét, még most is van belőle. Hanem az sehogysem fért a fejébe, hogy amikor megtalálta a tetemet, nem volt sehol egy törölköző, sehol egy rohadt búcsúlevél, semmi, ami az ittenieknek szólt volna. Még a növények sem kaptak vizet: a földjük, meg a tálkák is csontszárazak voltak. Csak a poharak, a bal kezében a fegyver (múzeumi darab, Remington, 1861), meg az a biccentés, neki, annak az utolsó kiskatonának, a jelentéktelen senkinek, Kiss Csabának, aztán kaputt. A barátom, Csabi elpöckölte a csikkjét a kertbe. Máskor rászóltam volna, merthogy a mi kertünk volt, de most ő is érezte, hogy megteheti. Azt a biccentést meg lehetetlen elmondani, pláne megmutatni. Az olyan volt. Ennyiben is maradtunk: bementünk a hűvös épületbe, ami tele volt sajtokkal, könyvekkel és Vermona erősítőkkel, aztán folytattuk a próbát.
Megjött Vakond úr.
Hirtling István halkan beszél, alig nyitja ki a száját. De még ennyire sem kellene elővigyázatosnak lennie: a pénztárfülke túloldalán, az előcsarnokban semmit sem lehet hallani. Nem a zaj miatt. Ugyan a Weltraum mozi két üvegajtaja egy forgalmas utcára nyílik, de az ajtók minden zajt elnyelnek, odabent csak az aranyozott falakról és márványoszlopokról visszaverődő, kusza fényekből, árnyékokból lehet látni, hogy az utcán folyamatos az autóforgalom. A Weltraum előcsarnokában a csönd nyeli el a beszélgetést.
A fülke bejáratánál ülök, oldalt. Egész napos vagyok, vagyis reggel tíztől az utolsó film végéig dolgozom, ami most a Delta lesz. Mellesleg másnapos is. Három néző fog bent lenni. abban a kurva nagy teremben, gondolom magamban. Egy pár, akik a hátsó sorban fognak dugni és a vadász kalapos bácsi, aki az ilyen párocskákra szakosodott.
Nézem Vakond urat. Nézelődik, mintha először járna itt, aztán lassan felénk veszi az irányt. Aranyos hajléktalan, öreg cigányembernek tűnik. A bácsi kort épp csak elérte. Fekete, göndör haja, gesztenyebarna kutyaszeme és az indiányárhoz nem passzoló nagy bundakabát van rajta. Ami kicsit nagy rá, a bundája ujjából épphogy kiér Vakond úr keze. Vakond úr koszos, erőteljesen szőrös és miközben beszél, mindig mosolyog. Mintha azon mosolyogna, hogy ő itt filmet fog nézni. Egész közel hajol az üveghez.
Mit adnak? Hirtling István unottan sóhajt. Mintha százszor hallotta volna ezt a kérdést.
Filmeket.
Vakond úr nevet. Mintha százszor hallotta volna ezt a viccet, de soha nem tudná megunni. Kapirgálja a pénztár üvegét, közben lehelete bepárásítja kicsit.
Azt tudom, hogy filmeket. De milyeneket?
Musical, vígjáték, művész filmeket. Ma éppen. Mit szeretne.
Az mi? Hátra mutat egy plakátra.
Mamma mia. Musical. Amerikai.
Jó?
Musical. Amerikai.
De jó?
Nem tudom, nem láttam. Az emberek szeretik. Főleg a nénik és a fogyatékos kislányok.
Akkor kérek egy nyugdíjasat.
Ma hétfő van, ma nincs nyugdíjas. Ez kedvezményes nap. Két kedvezményt nem lehet összevonni.
Akkor van nyugdíjas, nem?
Nem, mert akkor mindenkinek kedvezményes.
Értem. Akkor mennyi?
Hétszáz.
Sok. Vakond úr csücsörít szájával, miközben megvakarja őszülő borostás arcát. Hm. Legalább röhögcsíges?
Micsoda?
Lehet rajta nevetni?
Ja. Az. És Pierce Brosnan szűk nadrágot visel benne. (Hogy Hirtling István miért tette ezt hozzá, csak néhány héttel később értem meg.)
Értem. Akkor adjon egyet, fiam.
Tessék a jegy. Ez meg a háromszáz visszajáró. Körhinta terem.
Köszönöm. Vakond úr még nem teszi el az aprót, markolássza mocskos kezében. Használhatnám a mosdót?
Hirtling István kissé kimértebben a kelleténél: Persze.
Ekkor felállok és Vakond úr előtt kioldom a vörös kötelet.
Á, téged nem is láttalak eddig, fiúcska.
Merre van a mosdó?
A ruhatárnál balra. Válaszolom készségesen.
Mikor befordul az Amarcord előtt jobbra, Hirtling István kezét érzem a vállamon. Majd menj utána, ha kijön. Legutóbb, mikor használta, véletlenül rányitottam. Egy WC kefével mosta a hónalját. Úgy kellett kicsavarnom a kezéből. Egyébként aranyos, ha pár évvel fiatalabb lenne, azt is mondanám, hogy sármos. Van benne valami méltóság, nem? Évek óta idejár. Ismerjük. Múltkor Peti látta a Moszkva előtt ahogy valami régi szovjet katonai egyenruhában dülöngél és oroszul énekel, kezében egy üveg...
Vodkával?
Nem, azt azért nem. Heinekennel. Nem tudom, honnan volt ennyi pénze. Régebben egy szőke, öreg, nagyon erősen kisminkelt nővel jött, akinek mindig monoklik voltak a szeme alatt, ezért mindig napszemüveget viselt. A Petivel azt hittük sokáig, hogy vak.
Akkor minek járna moziba?
Szerinted az emberek azért járnak ide, hogy filmeket nézzenek? Meglepődnél, hány vak botorkál ide be. Meg hány törpe. Egyszer még... Mindegy. Egyszer a nőre is rányitottam a mosdóban, onnan tudom. Véletlenül. Épp púderezte magát a szeme körül.
Miért nyitsz rá mindenkire?
Most mondom, hogy Vakond úr kezéből csavartam ki a WC kefét.
De rá miért nyitottál?
Csakúgy. Mindegy. Felejtsd el. Egy ideje Vakond úr amúgy is egyedül jön. Gondolom, szakítottak, vagy agyonverte végül. Azelőtt mindig a magyar művészfilmekre voltak rákattanva, most Vakond úr csak a musicaleket, meg vígjátékokat hajlandó megnézni.
Szerintem felejteni akar.
Felejteni? De mit?
Hát, azt nem tudom.
Az 1241. évi tatárjárás Torockó falut elpusztította. Toroczkay András a kézdi székelyek csapatával a tatárok által ostromlott várat felszabadította. Ezért a cselekedetéért IV. Béla király fia István, Torockót és a várat átadta az Aranyos-melléken letelepedett kézdi székelyeknek, akik azt "Szekel várom"-nak nevezték el. A székelyek a várat kijavították majd 1285-ben megvédték az újabb tatártámadás ellen. A Dózsa György vezette parasztfelkelés idején, 1514-ben Torockó is a keresztesek kezére került, melyről az 1514. évi oklevél így szól: "A parasztnép, mely föllázadt, egyebek közt Torockó várába is belopózott és azt, az akkor benne lévő parasztok árulása következtében elfoglalta. Azokat az okleveleket pedig, amelyeknek alapján Toroczkay Ferenc és ősei a várat és uradalmát régtől fogva bírták és bírják, széttépték és szétszaggatták." Mint később kiderült, a régi okleveleket nem érte semmi bántódás, hiszen azok a torockószentgyörgyi, másik Toroczkay várban voltak és nem itt a Székelykőn levő várban.
Mint gyászoló japán
turista bekapcsolva
felejtett gépe, fárad-
hatatlanul és feleslegesen
rögzítek minden részletet,
míg végül le nem merülök,
vagy ki nem kapcsolnak.
Éppen mint ahogy Isten
néger angyala lassan
és titokban részegen
szaxofonját fújja meg
az aluljárói fagyban,
mert ismerős, régi dalba kezd.
Megláttalak egy ajándék bolt
Fénylő kirakatában
Most kulcstartómon lógsz,
S jobban forog a kulcsom a zárban
Veled ébredhetek
Ágyam mellett lesz a helyed
Éjjelenként álmodom majd neked
Kabala bébi, mit jelentesz nekem
Nem is érzed
Ujjaim köré fonódsz
Tudom jól, itt a végzet
Átölelsz egy napon
S magam azon kaphatom
Az életben rádtalálok egy kis padon
Rám nézel, s én oda vagyok, becsavarodok
Állitsd meg, a gondolatom, ha úgy akarom
Kabala bébi, most már jól tudom
Mit érzek
Kabala bébi, a szívem neked adom
Vedd el kérlek
Tedd magad elé,tudom
Örökre nálad hagyhatom
Kabala bébi, légy enyém
Kabala bébi, ígérem én
Kabala bébi, szeretni foglak nagyon
Golem years, oh-emet met met
Golem years, oh-emet met met
Golem years, oh-emet met met
They made me out of clay, life's I got but no soul - Emet!
(I'm Kabbala baby)
I was made in Prague, by Judah Loew,
I was made to serve and all tasks do -
(I'm Kabbala baby)
I was given no brain at all
I will do exactly what is told!
Golem years, oh-emet met met
(I'm Kabbala baby)
One night they called me, writing some glyphs and saying aloud - Emet!
(I'm Kabbala baby!)
Then walked I and they looked in awe
I did all what I was ever told -
(I'm Kabbala baby)
I'll stay animated for a thousand years
Nothing's gonna harm me in these golem years!
Golem years, oh-emet, met, met
(I'm Kabbala baby)
But one of those days I went amok
I smashed all doors and walls I broke
I did as I told to take a break
Ground did tremble and earth did quake
Rabbis around me in fear did shake
I went haywire, I had to deactivate
Aleph rub off all the way!
(I'm Kabbala baby)
Rub off the forehead, rub off the forehead, rubb of the forehead
for those golem years
Here I am, deactivate
Stored in synagogue in big crate
Golem years, oh-emet-met-met
(I'm Kabbala baby)
They made me out of clay, life's I got but no soul - Emet!
(I'm Kabbala baby)
Stored in the attic, stored in the attic
Stored in the attic in these golem years
I'm stored in Altneushul for a thousand years -
None dares animate me for those golem years!
A csodálatos paródia szövegét Susanna Viljanen írta.
Rájöttem, hogy a szkennelés jó dolog. Hát, gondoltam, megosztom a világgal a legutóbbi koncert számsorrendjét. Hátha érdekel valakit. Majd még rakok ide fel (vagy egy kKbala Baby-vel foglalkozó külön blogba, még nem tudom) dalszövegeket, meg régi setlisteket.
Magyarázat: a C., ill. a D., jelek a hangolásra vonatkoznak, külön nekem, azt hiszem, mert sokat szoktam bénázni ezzel. Még annyit, hogy a "Mary" az a Balatonmáriafürdő, a "<3" a Szív, a "Lighty" a Kinyúlt árnyékok kertje (amíg nem találunk jobbat), a "Riffszán" a Sodrás, a "Nem láttál" a Soha nem láttál még, a "Másik" pedig a Nem akarod tudni című dalunkat jelöli.
Ja, a koncert maga kszott nagy élmény volt belülről. Minden ellenére.
Egy óriás kezében játék,
Ez vagyok én, hajlít és tördel,
Szétszakít, játszik.
Szétszakít, játszik.
Kakaduk, Kabala Baby-koncert lesz a hétvégén, pénteken. Íme itt a plakát. Studt Bálint keze munkája - szép, sikerült, macis. Nevét hát diccsel ejtsük.
A beugró hatszáz forint.
Irodalomtörténet-írásunk nem érkezett üres kézzel a kilencvenéves évfordulóhoz: a Nyugat korának kutatásában és feltárásában az elmúlt évek során számos eredmény született. Gondoljunk itt mindenekelőtt az Ady kritikai kiadás és a Babits kritikai kiadás előrehaladására és a velük kapcsolatos dokumentumkötetek, monográfiák, kisebb nagyobb folyóirat-publikációk, tanulmányok sorára. Az 1997-1989-ban megjelent munkák közül ki kell emelnünk a Nyugat végre teljes és pontos évenkénti tartalomjegyzékét, az Ady Endre Összes Prózai Művei második kötetének átdolgozott második kiadását, az Ady Endre Levelezése első kötetét, Babits-regények kritikai kiadásának a Gólyakalifát és a Kártyavárat tartalmazó első kötetét. Megjelent a Babits-levelezés ugyancsak első kötete, s megjelent a Babits-bibliográfa, mely 1990-ig öleli fel a teljes anyagot.
Ezek a filológiai munkák alapozzák meg a továbbhaladó kutatásokat, értékelő feldolgozásokat, ezek teszik lehetővé az újraértékeléseket, elvi, elméleti, koncepcionális elemzéseket. A válaszra váró kérdések egész sokasága áll előttünk. Fel kell tárni a Nyugat belső életrajzát, szemléleti, ízlésbeli elmozdulásait, fel kell tárni legfontosabb íróinak változó intenzitású kapcsolatát a folyóirattal. Ugyanakkor a modern irodalom minden kutatója érzékeli, miként változik, miként módosul a Nyugat-kánon, s e változások mentén számos feledésbe merült író, költő és kritikus munkássága vár korabeli hatását tekintve méltányló feldolgozásra. Egyszersmind számos legendát is el kell oszlatni, és a továbbhagyományozódó, ám változó irodalmi tudatból ki kell bontani és meg kell fogalmazni a Nyugat-jelenségnek a mai recepció szerint érvényesülő és ma is állandó mozgásban lévő jelentéseit.
Ma az irodalomtörténet-írás egy új, a távolabbi jövőben elkészítendő szintézis analitikus előmunkálatait végzi. Analitikus korban vagyunk: részletek újraírása a legfőbb feladat. Ilyen analitikus, részlet-elemző megközelítést kívánnak azok az eddigi befogadástörténetben rögzült vélemények, azt is lehetne mondani, pozitív előítéletek, melyek a modernség különféle, egymást követő fázisainak mai megítélése szerint egyre kevésbé tarthatók. Mintegy szembe kerül egymással két véleménysor: egyik oldalon tovább él a Nyugat tradicionális, progresszív megítélése, amely minden felülvizsgálat nélkül mindmáig az ízlés mércéjének szerepét is betölti a literátus közönség nagy részének irodalmi tudatában. Ezt a progresszív kritikai hagyományt évtizedekig fenntartotta erkölcsi magatartása, ahogy szembeállt minden olyan szemléletmóddal, amely vélt nemzeti érdekből kulturális elszigetelődéshez vezetett volna, és szembeállt avval a marxista szellemiséggel is, amely az irodalom és a művészetek egymásbafonódó etikai és esztétikai értékvilágát politikai és szociológiai értékrétegekre próbálta szűkíteni. De ezt a progresszív (mert az volt!) kritikai hagyományt most mégis kritikával nézi, és avval is kell néznie a modernség történeti újraértékelésének. Olyan, teljesebb áttekintésre törekvő újragondolásának, mely az eddigi megítéléseknél nagyobb értéket tulajdonít a kísérletező irodalomnak, azoknak a törekvéseknek, amelyeket az egyszerűség (de nem mindig az igazság) kedvéért avantgárd törekvéseknek szoktak nevezni. Ebből a kritikai pozícióból bizonyos legendaoszlatásra van szükség.
A Nyugat legendáriumába tartozik az az évtizedek óta meggyökeresedett nézet, hogy a folyóirat megindulása egyszersmind a modern magyar irodalom időszámításának kezdete. Ezt mindjárt a szerkesztők hirdették az első évek után. A Nyugat 1912-es almanachjának előszavában Ignotus magabiztosan írta le azt a mondatot, hogy „a Nyugat megindulása előtt közönség irodalom és könyvkiadás közt tátongó üresség volt (...)”. Ez a gondolat az évtizedek folyamán átment a köztudatba, de végre ki kellene mondanunk, hogy nem igaz. A Nyugat első száma nem légüres térben jelent meg, hanem éppenséggel egy igen eleven és kiterjedt szellemi és irodalmi élet kellős közepén. Most ne is szóljunk arról, hogy a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század a megelőző nyolc évben hogyan járult hozzá egy polgáriasultabb, fogékonyabb olvasóközönség kiműveléséhez. De jelentős szerepet töltött be akkor már évtizedek óta a napi sajtó is, melynek kulturális rovatai terjedelmes szépirodalmi anyag folyamatos közreadását tették lehetővé. 1890-től kezdve már mindig volt egy-két kulturális, irodalmi hetilap, folyóirat, amely megjelenéshez segítette az újabb és újabb írónemzedékek tagjait. (A Vasárnapi Újság előbb közölte Kassákot, mint a Nyugat.) A könyvkiadás ugyancsak figyelemmel volt az élő irodalomra: csak a Grill Könyvkiadó mintegy harminc regényt adott ki a „Magyar Írók Aranykönyvtára” című sorozatában a Nyugat indulásának idején. (Szerzői névsora Abonyi Árpádtól Szöllősi Zsigmondig terjedt, de köztük volt Tömörkény István és Krúdy Gyula is.) Az 1870-80-as évektől kezdődő különféle előzményeket azonban elég agresszíven feledésbe tolta a Nyugat irodalomszemlélete. A megelőző negyedszázaddal kapcsolatban inkább csak a diszkontinuitást hangsúlyozta. Írói, kritikusai fontosnak tartották (már a konzervatív támadások kivédése céljából is), hogy hitet tegyenek Vörösmarty és Arany mellett, de Komjáthyra, Reviczkyre, Peteleire, Gozsdura, és sok más közvetlen elődre nem sok figyelmet fordítottak. Nem is szólva Asbóth Jánosról, Toldy Istvánról, vagy a modernség felé vezető próza olyan remek kísérletéről, mint Beöthy Zsolt első regénye az 1872-ben megjelent Biró Márton. Ma már le lehet szögezni: a Nyugat indulása lényegében véve folytatás volt.
Hasonló legenda a Nyugat modernsége. Ez sem teljesen felel meg a valóságnak. Igen, modern volt a letűnő népnemzeti iskolával szemben, modern volt a hazai akadémizmussal szemben, de nem volt modern sem a nemzetközi, sem a hazai kísérletező irodalmak irányait tekintve. Fogékonysága a kortárs európai irodalmak iránt meglehetős korlátok között mozgott. Az 1910-es éveket követően a hazai újdonságokat is aggályosan kezelte. Lényegében csak azt fogadta be, ami a szimbolizmustól a preexpresszionizmusig terjedt. A képzőművészetben a Nyolcaknál húzódott a végső határ, az új utakat kereső regényben pedig a Proustnál távolabb merészkedő kísérletezésekről alig vett tudomást a folyóirat. (S még ehhez is hozzá kell tenni, hogy az Eltűnt idő nyomában igazi prózapoétikai jelentőségét a hazai közönség számára nem a Nyugat kritikusai, hanem a Nyugattal perben és haragban álló Németh László fogalmazta meg először.) A Prae-ből sem a Nyugat közölt részletet, hanem a Válasz. Szóvá kell tennünk e modernségbeli korlátozottságot, már csak azért is, mivel a Nyugat csakugyan roppant befolyásra tett szert a literátus közönség ízlésformálásában, olyan befolyásra, hogy szinte a legutóbbi időkig meghatározta a magyar olvasók recepcionális szokásait.
Ezért munkahipotézisként talán javasolni lehet, hogy a Nyugat jelentését ne az újat kezdéssel hozzuk kapcsolatba, ne is a modernség kitárulásában keressük, hanem elégedjünk meg egy nem is új, nem is különös irodalomfajta leírásával, amely azonban alkalmas a folyóirat belső sokféleségének közös jellemzésére. Ennek az irodalomfajtának alapját az a fogalom képezi, amelyet etikai esztétizmusnak vagy etizáló esztétizmusnak nevezhetünk el. A kifejezéssel kapcsolatban annyit kell megjegyezni, hogy létezett etikamentes, „aétizáló” esztétizmus is. Ez utóbbi sorába tartoztak többek között olyan regények, mint Huysmansé, az Á rebours vagy D’Annunzioé, az Il piacere, de ebbe tartozott az olyan jelenségcsoport, amelyet Carl E. Schorske a bécsiekkel kapcsolatban epimetheuszi kultúrának hívott. Mint Des Esseintes márki a tengeri hajót imitáló szobájába, úgy vonult vissza a rossz és javíthatatlannak látott valóság elől az író a tiszta művészet falai közé. Nemcsak a társadalomjavítás nagy romantikus mozdulataival szakítottak, hanem az esztétika és az etika elvontabb kapcsolatait is felmondták. Emellett az aétizáló esztézmus mellett korán megjelent az etizáló esztétizmus. Ez ugyancsak eltávolodott a romantika nagy emberi távlataitól és eszkatológikusságától, de fő jellegzetessége mégis abban állt, hogy ars poeticájaként etikailag próbálta legitimálni az esztétikum előállítását. Ennek a fajta esztétizmusnak a gyökerei nem annyira a romantika szépirodalmába, mint inkább annak a kornak a filozófiájába nyúltak vissza: első nyomai az olyanHegel-kritikákban jelentek meg, mint Schopenhaueré, aki a művészetet a bölcselet elé helyezte. Később pedig Nietzschénél tűnt fel nagy hatást keltve az a gondolat, hogy a művészet az élet legmagasabb „feladata”, és hogy „a létezés és a világ csak csakis esztétikai jelenségként nyeri el örök igazolását.”
A Nyugat ennek a feladatként felfogott etizáló esztétizmusnak változatait valósította meg szemben avval a sekélyes moralizálás-igénnnyel, amelyre a korabeli iskola nevelte az új és új olvasónemzedékeket. Az etizáló esztétika területén szélesre nyílt a Nyugat látószöge. Két szélső fokán Móricz és Kosztolányi helyezkedett el, s köztük foglalt helyet Ady és Babits. Ady és Babits alapvetően metafizikusok voltak. Ady utolsó két évében keserű rezignációba menekítette metafizikus elvontságokká változtatott és eredetileg éppen a romantikában gyökerezett értékeszméit. Babits pedig James pragmatizmusától és Bergson életfilozófiájától Kanthoz jutott el a háború végére, és le is horgonyzott a kanti etikának annál a szép, ám gyakorlatiasnak éppen nem mondható eszméjénél, hogy nem szabad az embert semmiféle cél szolgálatában eszközként felhasználni.
Adyval és Babitscsal szemben Móricz és Kosztolányi nem voltak metafizikusok. Móricz a naturalizmus felől érkezett és a szolidaritás-etikát hirdette. Kosztolányi, akire - ismeretes - Schopenhauer volt legnagyobb hatással a részvétről beszélt, s ez tulajdonképpen nem is állt olyan messze a szolidaritás móriczi eszméjétől. A szolidaritás a szabadságától megfosztott emberrel való közösségvállalás, a részvét a szabadságától megfosztott emberrel való együttérzés. De más-más dimenzióban vetették fel a kérdéseket, s a kétféle kérdezés nem találkozott a folyóirat hasábjain: ám körülfogta azt a szellemiséget, amelyet egy bonyolult fogalomsor rövidítéseként a Nyugatnak nevezünk.
Móricz a szabadságot és szabadsághiányt a gazdagság-szegénység szociális összefüggéseiben képzelte el, Kosztolányi pedig, különösen a 20-as évektől kezdve a beszélés és a nyelv összefüggésében kérdezett rá a szabadságra, az emberi életre és az író teendőire. Ő leszámolva a társadalmi megváltásígéretekkel egyre inkább úgy gondolta, hogy a szabadság csak abban a korlátozott mértékben érhető el, ahogy a nyelven belül szabadok lehetünk. Be vagyunk zárva - ahogy ő mondta - a nyelv bölcsességébe, bízzunk ebben a bölcsességben, de ne bízzunk benne teljesen, maradjanak kétségeink afelől, hogy ez a bölcsesség csakugyan bölcsesség-e. A szólásszabadságot ugyanis nemcsak a rendőrállamok veszélyeztetik, hanem a megmerevülő diskurzusformák, s az író feladata, hogy erre figyelmeztessen. Persze nem primitív didaxissal, hanem a poétikailag megformált, evokatív, apellatív beszéd révén, mely a megszólítás erejével odafordul olvasójához és válaszra indítja. Móricznál az esztétikum az etikum (a szociális leleplezés) hátán jelent meg, Kosztolányinál pedig éppen fordítva történt: az esztétikum maga konstituált etikumot. A nyelvvel való játék, ne feledjük, mélyen etikus indíttatású cselekvés. Aligha véletlen, hogy az európai nyelvtudomány éppen a liberális szabadságeszmék feltűnésének idején indult fejlődésnek a 18-19. század fordulóján. Végtére az ember szabadsága tényleg csak abban a kis játéktérben valósulhat meg, amelyben valamelyest eloldódhat az uralmon lévő beszédformáktól. A beszédformák, amelyeken kívül persze nem létezik emberi személyiség, egyszersmind korlátozzák is az embert, mégpedig nem kevésbé korlátozzák, mint az állami-politikai institúciók.
A szabadságnak, mint erkölcsi kategóriának és az esztétikumnak ez a nyelvben, mint szubsztancialitásban történő összekapcsolása belül marad azon a szabadság-esztétikán, amely Schillerrel kezdődött, és amely lényegében a szabadságra mindig az Én, az individuum szabadsága felől kérdez rá. Evvel a szabadság-fogalommal szemben azonban a 20-as években - tehát a Nyugat korában - feltűntek egy másfajta szabadság-fogalom körvonalai: a perszonalizmus egyik ágában - amely ág Ferdinand Ebner, Martin Buber, Franz Rosenzweig nevével jelölhető - különös jelentőséget nyert az Én - Te viszony. Ezt a viszonylatot aztán évtizedekkel később Emmanuel Lévinas dolgozta ki máig legteljesebben. A szabadság nem az Én kivívott szabadságszelete, hanem a Másik szuverenitása. Dialógusunkban - a részünkről - a Másiknak, vagy mondjuk egyszerűbben, másoknak adományozott szuverenitás.
Ez a szabadság-fogalom - a Másik iránti felelősség révén - még mélyebben etikai fogalom, mint a korábbi szabadság-fogalmak. Mivel pedig a műalkotás a maga recepcionális létrejöttében dialogikus természetű aktus: ezért az Én-Te viszonyba, mint közvetlen, nem absztrahált, nem elvont emberi viszonylatba áthelyezett szabadság-kívánalom alkalmas lehet arra, hogy az általa felállított pozícióból is megpróbáljuk szemügyre venni a Nyugat szellemiségét, megrendítő, nagyszerű alkotásait. Így pl. Kosztolányi annyi vitára alkalmat adó részvét-fogalmát ebből a szempontból úgy lehet értelmezni, mint a befogadóban keletkező katarzist, mely az együttérzés természete szerint a másság (a tőlem eltérő) iránti félelemtől és a félelemmel együtt járó ellenségességtől szabadít meg. A részvét, amely a hagyományosan fölvetett Én-Az dimenzióban, csak moduláció, szövegérzelmi-töltés, retorikai mozzanat, az Én-Te dimenzióban mélyebb és tartalomtelibb értelmet nyer. Tudománymódszertanilag tekintve pedig általánosságban is elmondható, hogy az irodalomban felmerülő etikai megfontolások komolyan vétele lehet garanciája annak, hogy elkerüljük mind a leíró irodalomtörténet sekélyességét, mind pedig azt a szcientifizáló, technicizáló hajlamot, amely kiszivattyúz az irodalomból minden élményszerű emberi tartalmat.
